Az első embereket mindig is tisztábbnak, szebbnek, jobbnak gondoltuk a maiaknál. Őseink közelebb éltek az isteni szférák tökéletességéhez. Az ÉRTEM képviselői is abba az illúzióba ringatják magukat, hogy világunk egy intelligens tervező alkotása, és mi, benne élő emberek vagyunk tervezése csúcspontja. Hogy a teremtő minket szánt-e teremtése fő művének, a magam részérol nem tartom kétségesnek. De vajon valóban olyan tökéletesek voltak az első emberek? Valóban olyan tökéletes volt a teremtőjük? Elég egy pillantást vetni az ókori mitológiák teremtéstörténeteire hogy lássuk: őseink, kik a teremtés után csupán néhány évszázaddal léteztek és közelebb éltek a természethez, pontosan tudták, hogy nem. Világunk tökéletlen, hibáktól nyüzsgo fészek, épp úgy, ahogy létrehozója, ki saját képére formált bennünket.
Az ókorra általánosan jellemző, hogy isteneik emberszerűek, irigyek, féltékenyek, indulatosak, harciasak, bosszúállók, érzelmesek, vágyakozóak és ostobák, éppen úgy ahogyan mi magunk. Világuk tán csak abban különbözött a miénktol, hogy a halál árnyéka nem vetült létükre, és nagyobb hatalommal rendelkeztek bárkinél, aki ma él.
A görög teremtésmítoszok nem egységesek az ember létrejöttét illetően. Ovidius szerint a Természet hozta létre az embert; testét vízbol és agyagból, lelkét isteni elemekből. Mások szerint sárkányok fogaiból keletkeztünk. Megint mások szerint az ember Prométeusz alkotása, aki még csak nem is isten volt, hanem titán.
Amit azonban ki szeretnék emelni, nem más, mint az ember öt korszaka, melyrol Hésziodosz ír Munkák és napok c. művében. Eszerint létezett az Aranykor nemzedéke, kik fölött Kronosz uralkodott. Nem ismerték sem a munkát, sem az éhséget, sem az öregséget. Boldogan éltek gond nélkül egészen addig, amíg Zeusz nem fosztotta meg trónjától az apját. Ekkor elpusztultak az Aranykorral együtt. A második az Ezüstkor nemzedéke, szintén az istenek teremtményei. Kötekedő, tudatlan emberfajzatok voltak. Isteneknek nem áldoztak és a férfiak anyjuknak tartoztak engedelmességgel. Zeusz elpusztította valamennyit. A Rézkor nemzedéke kőrisfákról hullott a földre fegyverrel a kezében. Kenyeret és húst ettek, könyörtelenek voltak és háborúskodtak. A Fekete Halál ragadta el őket. A negyedik nemzedék tagjai is réz-emberek voltak, ám ők nemeslelkűek és bátrak. Héroszok lettek belőlük. Az utolsó nemzedék a Vaskor korcsai, kik jelenünk emberei. Igazságtalanok és tiszteletlenek.
Fentieket még elgondolkodtatóbb fényben tünteti fel egy midrás, melyet a héber Genesishez írtak. A Genesis Rabbá szerint "Isten számos világot teremtett, de egymás után összerombolta azokat, mert egyik sem elégítette ki. Mindegyiket emberek lakták, ezernyi nemzedék, de ezeket Isten mind kiirtotta, emléküket sem hagyván meg."
Mindebbol egyértelmuen következik, hogy a teremto kísérletezett, próbálkozott, mielőtt megteremthetett volna bennünket. Miért várunk tökéletes munkát egy olyan Teremtőtől, aki nyilvánvalóan nem volt tökéletes, és számos vázlatot radírozott le a papírjáról, mielőtt egy olyan világot alkotott volna meg, mint a miénk? Nem tisztem megítélni Hésziodosz írását, de úgy vélem, bár az Aranykor emberei tökéletesen boldogok voltak, ha valóban tökéletesek lettek volna, nem kellett volna veszniük, ahogy egyébként még három másik nemzedéknek is. Amint tudjuk, a mi nemzedékünk sem tökéletes. De a teremtett nemzedékek közül minden bizonnyal még mindig a legjobb forma.
A számos teremtéskísérlettel egyúttal tökéletesen megmagyarázzuk a furcsa kövületeket, a hatalmas idegen lényeket és az emberszerű csontvázakat is, melyeket az evolúció táborába tartozó lelkes materialisták hiába próbálnak sorba rendezgetni, egyfajta folytonosság látszatát keltve. Egyúttal elvethetjük azt az ostobaságot is, melyet Philip Gosse zoológus fogalmazott meg a XIX. században, vagyis hogy ezeket a maradványokat Isten helyezte volna a kozetekbe, hitünk próbatétele végett. Nem. Ezek a maradványok valóban több millió évesek, ahogyan azt az izotópos kormeghatározás mutatja. Ezek az elottünk teremtett világok radírfoszlányai.
A héber mitológia midrásai és kabbalisztikus kommentárjai tartogatnak még érdekes bizonyítékokat teremtőnk intelligenciájával kapcsolatban. Vajon előfordulhat-e egy intelligens tervezovel, hogy csupán harmadik próbálkozásra sikerül megalkotnia Évát, az első asszonyt? Kötve hiszem. Ezen írásokból mégis az derül ki, hogy Ádám elso felesége nem Éva volt, hanem Lilith, egy parázna, öntörvényu nődémon, aki még a bűnbeesés elott távozott a Paradicsomból, így megorizte halhatatlanságát. Az első Éva bár szép lett, Ádámot folytonos undorral töltötte el, nem tudott ugyanis felülemelkedni azon a látványon, amelyet megalkotásakor tapasztalt. Így az első emberasszonyt csak harmadik próbálkozásra sikerült megalkotni a teremtonek, Ádám oldalbordájából vagy farokcsontjából, amíg a férfi aludt. További írások utalnak olyan lehetőségre is, mint hogy Ádám kétnemu lény volt, és eredetileg Évával egy testben teremtettek.
Ezeket a mítoszokat természetesen nem szabad szó szerint érteni, ám mind arra utalnak, hogy a teremtés nem egy csodálatosan tökéletes folyamat volt, mely egy csodálatosan tökéletes teremtő ujjai közül folyt ki az anyagi síkra. Ezek a mítoszok arra emlékeztetnek bennünket, hogy a teremtőnk s mi magunk is számos hibával rendelkezünk, hogy a teremtést komoly munka és kísérletezés előzte meg, mígnem használható és működőképes formában létrejött a világunk. Teremtőnk éppolyan mint mi magunk. Ezt igazolja valamennyi hibánk, szervi elégtelenségünk és genetikai rendellenességünk is. Ha kellő figyelemmel, tudással és nyitott elmével tekintünk a világra, könnyedén megláthatjuk a tervezőasztalon félrecsúszott ceruza nyomait.
